Banner Zoltán

Visszanéztem félutamról… 

(Kereszthegy Európa közepén)

“Valamikor megérkezett egy öreg kis vonat Nagybánya családi ház nagyságú állomására, s a vonatból nagykalapos bohémnyakkendős festők szálltak ki, akik abból ami először tárult látó szemeik elé a Virághegyből, a Klastromrétből, a Kereszthegyből, a pénzverdéből, a református és a katolikus templom tornyaiból, a bányászházak és az ég színeváltozásaiból szilárd alapot raktak a korszerű XX. századi magyar festészetnek. Iskolát is alapítottak erre az alapra, amely hol jól, hol rosszul, hol ilyen, hol olyan formában, de a mai napig működik a városban. Nemzedékek (3-4-5?) élezték pengéjüket ezeken a motívumokon és ezekben az iskolákban, (beleértve, mondom, a jelenlegi művészeti oktatást), hogy ió megvívói legyenek az avantgarde és mindenfajta e századi művészeti hadművelet bástyáinak és tűzharcainak. De nem a motívumok, nem a stílusok, és nem a mesterek tehát a művészettörtének Nagybányája él csupán, hanem olyan szellemtáj gyanánt is (hasonlóképpen p1. Szentendréhez vagy Kalotaszeghez), amelyet már nem a valóság vagy a hagyomány, hanem a hivatás, az a funkció éltet amelyet valaha betöltött. Ilyen szellemtáj örökösének s egyben gyarapítójának vallja/vallhatja magát a ?Mezőkövesden élő nagybányai festő?, Kozma István, hiszen a szeme láttára tűnt el a festőváros, s telepedett rá egy idegenlégió beton sátortábora, hogy annál tündöklőbben, de veszélyeztetettségében annál segélykérőbben rajzolódjon rá a változatlanul, megronthatatlanul örökkék nagybányai égre a magyar alkotó szellem megőrzésében és felvillanyozásában játszott, vállalt hivatás időszerűsége napjainkban. Az egész XX. századi művészet a XIX. meg a korábbi, s végül önmaga tagadásának, megtagadásának a jegyében zajlott. (Miközben persze, örökkévaló értékeket teremtett). Ritka az a momentum, ? mint pl. Kozma festészete, amely/aki a tagadás helyett – természetadta nyersanyagként, valóságos és nem festői motívumoknak tekintve mindazt ami a magyar és európai művészetben 100 év alatt történt a megőrző, a konzerváló s egyben a romantikus összefoglalás feladatának érvényesítse a saját tehetségét. Első hallásra talán hihetetlen, de közel kell menni képeihez, s akkor négyzetcentiméterről-négyzetcentiméterre olvashatod le, tapasztalhatod, akár tapinthatod is a század valamennyi pigmentszemcséjét a Fauves-októl, Cezanne-tól a Hollóssy-nemzedéktől Braque-on, Picasson, Zefferen, Mondrianon, a szecesszión át az európai iskoláig. Vasarellyig s az avantgarde (második?, harmadik?) utolsó hullámveréséig, s mindez nem művészettörténeti emlékként s utánérzésként, hanem egy olyan öntörvényű szellemtájként ontja motívumait, hogy a festő alig győzi kompozícióba rögzíteni. Ez az egyik csodálatos transzfiguráció Kozma művészetében, a másik az, hogy ez az egész, festők által teremtett új valóság (maga a Huszadik Századi Festészet) magyar szemet visel és nagybányai pillantással néz vissza ránk, tehát valami olyanszerű, időben felgyorsult szintézis eredményeként viselkedik, mint pl. a népművészet, mely köztudomásúan egyszerre a legnemzetibb a legegyetemesebb nyelve egy-egy etnikumnak, vagy mint Bartók zenéje, aki ezt felismerve határozta meg a magyarság és Európa zenei útját. Nem állíthatjuk, hogy ez az egyetlen, vagy a legeszményibb lehetőség a huszadik század festői leltárának az átadására a következő évezred számára. De arról meg vagyok győződve, hogy Kozma István olyan modus vivendit talált az annyiszor eltemetett táblakép műfajában ami megerősít reményeimben: századunk legalább annyi hiteles önarcképet hagyhat magáról az utókornak, mint az előző századok.”

Banner Zoltán
művészettörténész