Gyöngyösi Gábor

Kozma István nem engedheti meg magának, hogy ne adjon fogódzót munkái megközelítéséhez, alaposabb megértéséhez. Nem azért ne engedheti meg, mert valamilyen elvonatkoztatott, nehezen emészthető és érthető művek kerülnek ki a keze alól, hanem mert meg kell értetnie, hogyan kerül az általa képviselt művészetszemlélet mostani környezetébe.

Ennek ugyanis pontosan olyan útja van, mint művésszé érése folyamatának. A folyamat pedig 1963-tól érzékeltethető és dokumentálható. Akkor végezte el Kolozsváron a Ion Andreescuról elnevezett képzőművészeti akadémiát, amelynek végzett növendékeként Nagybányára került, ahol 27 esztendőt dolgozott egyfolytában. Ilyen hosszú idot nem ott lakó, csak a művésztelepet látogató művész nem is tölthetett ott az életéből. Különösen nem úgy, hogy az éppen aktuális korszakot meghatározó stílus, irányzat, elsajátítása és gyakorlása mellett, a környék gazdag népművészeti szellemiségét is megismerhesse, majd bizonyos mértékig irányíthassa, befolyásolhassa is.

Kozma Istvánnak ez is megadatott. Amellett, hogy 1964-tol 1990-ig minden jelentősebb csoportos kiállításon részt vett, s jónéhány egyéni kiállításon mutatta be az úgynevezett nagybányai neósokéval rokonítható munkáit, képei, fémdomborításai, szőnyegei messzi országokba is eljutottak, Németországtól – Angliáig, Kanadától – Izraelig. Miközben pedig behatóan foglalkozott a szatmári Avas, valamint a Máramarosi-havasok élő népművészetével, elsősorban a szőnyeg és cserge-szövőkkel, de nem kerülte el figyelmét az ottani fazekasság és üvegművészeti tevékenység sem. Ezek esetében elsősorban a festési eljárások érdekelték, különös tekintettel a földfestékek és kobalt használatára, amelynek megismerését saját alkotómunkájában is hasznosítani tudta. A népművészet és Kozma művészete ekként termékenyítette egymást. Előbbi Kozma István színvilágának kialakításával, gazdagításával, a Kozma tevékenysége pedig a népművészetét azzal, hogy fokozatosan visszacsempészte bele a hajdani, elfelejtett motívumokat, figurákat, rajzolatokat, csomózási, szövési eljárásokat.

Kozma István 1990-ben Mezőkövesden telepedett le. Ismét egy rangos, népművészetérol híres vidék kellős közepén. Az utóbbi években született munkáin már ennek a szimbiózisnak a nyomait is megtaláljuk. Ezeken túl pedig kiállított művei önmagukról vallanak.

Gyöngyösi Gábor

* * *

Szőve, festve, domborítva

Szatmárnémeti, Kolozsvár, Nagybánya és Mezőkövesd. Ezek a városok szegélyezik Kozma István eddigi életútját.

A szatmárnémeti születésű művész ugyanis Kolozsváron végezte az ottani képzőművészeti akadémia textil-iparművészeti szakát, dolgozott vagy két évtizedig Nagybányán, s immár második esztendeje él Mezőkövesden, a matyóvidék népművészetéről is híres központjában. Kiállításának — amely most látható a kövesdi művelődési központban — természetesen több köze van még az erdélyi városokban leélt fél élet negyedszázada alatt létrehozott munkákhoz, mint a Mezőkövesden töltött rövid két esztendőhöz, de az rögtön felfedezhető az alkotásokat szemlélve, hogy Kozma István igen vonzódik a népművészethez. Szívesen fordul ahhoz, mind témaválasztásban, mind alkotási módszereiben és szívesen alkalmazza azokat az eljárásokat, tapasztalatokat művei létrehozásakor, amelyeket a népművészet halmozott fel az idők folyamán. Különösen érvényes ez szőnyegeire és fémdomborításaira. Szőnyegei — amelyek már nagybányai időszakában is híresek voltak, és felkeltették magukra a figyelmet — mind művészkörökben, mind a vásárlók előtt, torontáli technikával, növényi festékkel festett szálakból készülnek, s általában azt a kézi szövési eljárást, csomózási módot követik, amelyeket a népművészetben használnak. A szőnyegek többnyire figurálisak, öt-hat színből tevődnek össze, s megpróbálják visszaadni a népviselet forma- és színvilágát is.

Fémdomborításai — sokszor csiszolt, vagy eredeti kristályszerkezetet őrző kő- és ásványberakásokkal — ugyancsak a népművészethez állnak közel, de úgy, hogy az iparművészet formavilágát — jórészt a hagyományosat is őrzik. Fémein nem nehéz felfedezni a fa- és kőfaragók hatását, elsősorban abban, ahogy karakteres portréit teremti. Az egyszerű lényeglátó kontúrok, a fém anyagának, színének, patinájának belekomponálása az alkotásba, olyan eljárások, amelyek kiemelik a domborítások esztétikai szépségét.

Festményeit — nyilván nem véletlenül — a nagybányai iskola hagyományainak folytatóiéhoz hasonlíthatjuk. Jellemző rájuk az erőteljes színvilág, a szinte keveretlen színek nagy foltokban történő használata, a kékek, sárgát, lilák harsánysága. Ennek a színvilágnak a gyökerei egyaránt kapaszkodnak a nagybányai plein-air hagyományokba, s egy modernebb, a színeket önmagukban is képalkotó tényezőnek tekintő felfogásba.

Kozma István mezőkövesdi kiállítása mind képeit, mind fémdomborításait, mind pedig szőnyegeit tekintve a magyar képzőművészet egyik valamikor erőteljes, ma már meglehetősen elhanyagolt vonulatát idézi meg a szemlélődő számára.

Gyöngyösi Gábor

* * *

Kozmával, Ziffer szülőföldjén

Mohamed és a hegy közmondásbeli viszonyát sok mindenre lehet adaptálni, de a viszonyt térben és időben elhelyezni már sokkal nehezebb. Avagy, mit kezdjünk egy egri születésű festőművésszel, aki életének hosszabbik felét Nagybányán töltötte és lett oszlopos tagja a Nagybányai Festők Társaságának, valamint talán leghosszabb ideig működő mestere és Henri Matisse által is tisztelt és elismert tanára az ottani szabadiskolának? Vagy mit egy Mezőkövesden élő nagybányai festőművésszel, aki most éppen Egerben állít ki, tehát éppen Ziffer szülővárosában, azaz ott, ahol Münchentől Párizsig ismert fiának művészetét nem kísérhették figyelemmel az itteni érdeklődők. Lett légyen élet- és művészpályájának íve olyan, hogy 1918-tól, de valószínűbb, hogy már 1906-tól elkerülte a szülővárost és jobban ismerték Párizsban, mint az első világháború után szétszabdalt Magyarország anyaországnak meghagyott részén. Különben ez a szétszabdaltság, s a világ ezt követő alakulása az a folyamat amely azonos helyre sodorta az egri születésű Ziffer Sándort, az ugyancsak egri származású Thorma Jánosné Kiss Margitot és a szatmárnémeti születésű, de Nagybányán nevelkedő Kozma Istvánt. Azt a Kozma Istvánt, aki Ziffer helyett most mégis elhozta Nagybánya levegőjét, látványát és művészi szellemiségét Egerbe.

Személyneveket és városneveket emlegetek én itt, olyanokat amelyek ha nem is mind meghatározói, de mindenképpen befolyásolói voltak a XX. századi Európa képzőművészetének, s feltehető, hogy ha ezek közül néhány a földrész szerencsésebb felén fejtheti ki tevékenységét, akkor talán most a század és az évezred végén az Ecole de Paris rangján, vagy ahhoz közeli értéken emlegethetnénk őket.

A december 11-én, 17 órakor az Ersek utcai Egri Galériában nyíló Kozma kiállítás kapcsán ennyit feltétlenül előre kellett bocsájtanom a város és Nagybánya fel nem derített viszonyáról. Különösen amikor Kozma István Magyarországon élő nagybányai festőművészként határozza meg magát, aminek talán — ez is a magyar művészsors egyik vetülete — nem lenne olyan vonzereje, ha nem szövöm e kis előzetesbe a Nagybányán kiemelkedő egri származásúak neveit.

Ebben a vonatkozásban természetesen Ziffer Sándor neve nem hanyagolható el. Nem, mert túlzás nélkül mondhatjuk, hogy amint valamikor Thorma János, talán éppen későbbi felesége, Kiss Margit egri származása okán is segítette és egyengette Ziffer útját a számára teljesen idegen világban, ugyanúgy Ziffer — a Nagybányán akkor már őshonosnak számító elismert nagymester és művészete is hozzájárult ahhoz, hogy Kozma István több mint 11 esztendővel Magyarországra telepedése után is a nagybányai jelzőt használja munkáinak a közönség figyelmébe való ajánlásához.

Természetesen ez a helység vagy térségbeli összefonódás, egybeesés nem lenne elegendő a két művész közötti hasonlóságok hangsúlyozásához. Mégis, aki egri, s akár egy kicsit is lokálpatriotaként kíváncsi a város messzevetődött nagy festőfiának művészetére, annak hangulatára, színlátására, kedvenc témaköreire, az tekintse meg Kozma István egri kiállítását, mert a nagy mester talán egyik legutolsó tanítványától és leghűségesebb követőjétől kap ebből hiteles ízelítőt.

Gyöngyösi Gábor

* * *

Sorvezető a kiállításhoz

Az olyanfajta klasszikus és igaz bölcsességekkel szemben, amelyek szerint “nem változik semmi” (Plinius), illetve “Minden változik.” (Hegel), sem árt néha ellenőriznünk régebbi vélekedésünket egy- egy tartósabb, időtállóbb dologgal kapcsolatban. Különösen nem, ha a dolog az alkotóművészet körébe tartozik, amiben – mint elég gyakran tapasztalhatjuk -, egyformán jelen van a folyamatos változás és az állandóság. – Így, magamat is ellenőrizhetem akkor, amikor Kozma István mai művészetéhez készültem írni néhány eligazító szót. Korábbi vélekedéseim forrásvidékét ismét bejárva. érdekes megfogalmazásra bukkantam. A kolozsvári KORUNK című folyóirat 1913-as évfolyamának 10. számában Kozma István veretes világa címmel. – tehát 24 esztendővel ezelőtt – így fogalmaztam: “Nagybányán él egy művész, akit a piktúrában az érdekel, ami általában nem érdekli a nagybányaiakat (az akkor ott élőket /Gy.G./ – a régi nagybányai iskola Zifferrel, Mikolával megszakadt szín- és formavilága. Normális lenne ennek alapján arról írni, hogy ez a hagyománytiszteletével magára maradt művész miként lett a nagyhírű nagybányai festészet szellemi örököse és folytatója, ha Kozma István a piktúrára adta volna a fejét. a dolog viszont úgy áll, hogy Kozma, bár nagyon szépen fest, nem lett piktor, jóllehet szívesen vesz most is ecsetet a kezébe, magához közelállónak mégis egészen más anyagot érez, a fémlemezt, amellyel immár egy évtizede tartó ádáz küzdelmet folytat.”

A majd negyedszázada született vélekedésemet azért idéztem kissé hosszabban a kelleténél, mert bár Kozmát most, mint a 100 esztendős nagybányai piktúra folytatóját igyekszem aposztrofálni, nem szeretném elfelejteni a fémdomborító, a textiles, a keramikus Kozmát, – de még az ásványi üvegfestéshez, a növényi festékkel színezett szőnyegek készítéséhez is értő Kozmát sem. Ezeken a területeken, ezekben a műfajokban ugyanis Kozma István mind maradandó alkotásokat hozott létre a változó időben. Abban a változóban, amelyből Ő, huszonhét esztendőnyit Nagybányán töltött, Hollósy, Ferenczy Károly, Thorma, Réti, Krizsán kései utódjaként. de még Ziffer Sándor, Mikola András, Nagy Oszkár, Agrikola Lidia, sőt a száz évet élt Krizsánné Csikós Antonia kortársaként is. – No, és Vida Géza, a szobrász kortársaként aki, amellett, hogy Kozma négy nagybányai kiállítása közül hármat megnyitott. arra is érdemesnek tartotta a fiatal kollégát, hogy a szobrászat titkaiba beavassa (ez volt Kozma “fémkorszaka”), – akár annak idején főiskolai tanára Szervátius Jenő.

Ezeknek a művészeknek a nyomdokában jelölve ki az immár hetedik éve Magyarországon, Mezőkövesden élő Kozma István helyét, annyit még el kell mondani róla hogy Zsögödi Nagy Imre holdudvarában is megfordult. A Székelyföld mindmáig méltóképpen meg nem becsült nagy öregje, 1967-ben kiállítást rendezett Kozmának Csíkszeredában, ami után földije, Borsos Miklós sem restellte szemügyre venni Kozma munkáit az Iparművészeti Múzeum 100 éves fennállása alkalmával rendezett budapesti kiállításon, 1972-ben. Ilyen dióhéjba sűrített pályakép-vázlat után, azt gondolhatná a tárlatlátogató, hogy a Nagybányáról származó, a művésztelep hagyományait folytató és azokhoz most is ragaszkodó piktornak ez a múlt valamilyen módon előnyére válik a nagybányai iskola megalakulásának 100: évfordulóját ünneplő Magyarországon. Sajnos, ez nincs így mert például a centenáriumot ünneplő kiállítás mintegy négyszáz alkotása között egyetlen mai nagybányai művész munkája sem szerepelt,- így a Kozma Istváné sem. Pedig az ő esetében nem kellett volna már a román állam féltékenységével megküzdeni, legfeljebb csak a magyar közönnyel, s a művészetben is természetellenes gondolkozásmóddal. Kozma István a nagybányai centenárium évében Magyarországon élő nagybányai festőművész ezzel szemben úgy járt, mint Ferenczy Károly felesége azzal a esti piktorral, aki a század első éveiben, – tanulási szándékkal, Nagybányára Ferenczyékhez tévedt. A pesti festő valószínűleg az akkor csúcson lévő plein-air festésmódot ment elsajátítani Nagybányára, de amikor hazajött, kijelentette, hogy különösen Ferenczynére haragudott meg nagyon, mert “az az öregasszony kiviszi a zongorát a kertbe, a plein-airbe.”

Persze az évek azért nem telnek nyomtalanul. Amióta egy unatkozó párizsi festő kifeküdt Barbizon dombjainak fái alá, s ott szemlélődve festőibbnek találta a földművesek munkáját, a fény és árnyék játékát, a ragyogóan tiszta levegőben Párizs mocskánál, és saját műterme sötétjénél, s amióta Hollósy Simon ugyanilyen ragyogó kék eget, zöld mezőt, virágokat és éles kontúrokat talált Nagybányán, a plein-airt nem tudja kiszorítani semmilyen divat, semmilyen izmus és semmilyen művészi agylágyulás. Valahol a harmadik nagybányai generáció lassú elmúlásának és a negyedik csendes továbblépésének határán, Kozma István immár Mezőkövesden próbálja a nagybányai hagyományok szerint az anyaföldbe mélyeszteni gyökereit.

Színek, erdők, legelők, hegyek és mezők errefelé is vannak, a levegő elég tiszta még, s ami a legfontosabb él a folklór. Egy nagybányai indíttatású művész ilyen helyen mindig megtalálja a folytatás lehetőségeit. Elvégre a nagybányaiak többsége is máshol élt, s lakott már Trianon után, mégis nagy- bányai maradt. Legfeljebb az akkoriak környezete nem volt még annyira fertőzött, és reményvesztett, mint a mostanára már Nagybányáról is lemondott, mai anyaországáé. Mintha igaza kezdene lenni Kozmának, amikor nem kis öniróniával is mondogatja, – a Nagybányát ma ünneplők jelszava akár az is lehetne, hogy “éljenek akik meghaltak, s akik élnek, haljanak meg”.

A Svéd Képzőművészeti Szövetség szerencsére nem így gondolja. Kozma István nemrég kapott értesítést arról, hogy a svédek Stockholmban az említett szövetség tagjává választották. Talán úgy is, mint Nagybányait.

Gyöngyösi Gábor