Menyhárt László

Hagyományőrző modernség

(Emberek a havason)

“Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját
A Kaland és a Rend pörpatvarát.”
Guillaume Apollinaire

Az a sokoldalú és magas szakmai-etikai minőséget képviselő alkotói program, amellyel Kozma István sokoldalú és magas szakmai-etikai minőséget képviselő alkotói program, amellyel Kozma István immár négy évtizede erőteljesen jelen van a hazai-nemzetközi művészeti életben, formailag-tartalmilag egyrészt az ún. nagybányai művésztelep jellegzetesen Kárpát- medencei irányzatához, másrészt az erdélyi, közelebbről a máramarosi népművészeti hagyományhoz köthető. (A kolozsvári képzőművészeti akadémia elvégzése után, 1963-1990 között Nagybányán élt és alkotott, s közben egy iparművészeti szövetkezetet organizált, melynek a tervezője volt.) A 60-as, 70-es években inkább a tárgyalkotó népi iparművészetben tette le a névjegyét, azóta elsősorban a táblaképfestészetben jeleskedik. Ha valaki mélyrehatóan kutatta-tanulmányozta a népművészet ökonomikus-ökologikus képíró, egyszersmind közösségi formanyelvét es mondandóját, valamint maga is űzte a demiurgoszi mesterséget, annak egyetemes tanulságai maradandóan megmutatkoznak az autonóm festészeti tevékenységében is, lett légyen az plein air vagy műtermi jellegű. Egyfajta hitelfedezet ez hagyomány és korszerűség, a rend és kaland örök művészi útkeresésében, kiváltképp azóta, mióta a táblaképfestészet a műkereskedelem első számú műfajává vált. A hivatását komolyan művelő művésznek ti, mindenkor a “mit hogyan es mi végre?” kérdéscsoporttal kell szembesülnie az alkotás folyamatában. A XX. sz. egyik legjelentősebb hazai művészettörténésze, -filozófusa, Fülep Lajos alaptétele szerint jelentős műalkotás csak egyedi és egyetemes kapcsolatából születhet: “…a művészet elméletében és történetében »világnézet«, mint minden »tartalmi anyag«, csak olyan mértékben fordulhat elő, amilyen mértékben »formává«, azaz művészetté vált. A művészet tartalma éppen a »forma«, azaz ami művészetté lett benne (ebben a formában benne van nemcsak a sokat emlegetett és kevéssé értett »hogyan? «, hanem az ugyanannyit emlegetett s nem értett »mit?« is). Nem állok a régi »l’art pour l’art« hamis elve alapján, tudom és vallom a művészetben a vallást, metafizikát, etikát stb., de ahhoz, ami nem vált belőlük teljesen művészetté, nincs közöm, mikor a művészetről szólok (s nem az általános kultúratörténetről). Aki egyik oldalon látja a »formát«, a másikon a »tartalmat«, egyiken az »artisztikumot«, másikon a »világnézetet«, az sehol se látja a művészetet. Dilettánsok elvitathatatlan privilégiuma. A művészet autonómiája nem azt jelenti, hogy benne »csak művészet« (valami üres artisztikum) van, hanem azt, hogy mindennek, ami benne van (vallás, metafizika, etika stb.), művészetté kell lényegülnie, s a művészet semmi mással sem helyettesíthető nyelvén szólnia.” Az ilyen – az organikus közösség többsége által értett, vagyis nem megegyezésen alapuló – szerves képes beszéd (képírás) igénye már-már emberfölötti feladat elé állítja a kortárs alkotót, mivel az eltelt évszázadok fájdalmasan megélt tapasztalata, hogy “minden Egész eltörött” (Ady Endre), és a hivatásos művészet az elnémult jelek, a magánmitológiák, -gesztusok stb. szép új világává “fejlődött”. Holott avatott művész esetében éppen azt kellene föltételeznünk, hogy – József Attilával szólva – az ihlet “a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető műegészet alkot. Műalkotáson kívül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mű közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimeríthetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.”

Mindebből adódóan az alkotó (jelen esetben Kozma) alkotásait, vissza-visszatérő témait sem minősíthetjük pl. tetszetőseknek, bravúrosoknak, l’art pour l’art formakísérleteknek stb., hiszen magát a kozmikus rendet sem minősíthetjük szépnek, etikusnak, vagy csúnyának, sőt nagyon következetesen még azt sem mondhatjuk, hogy jó vagy rossz művek. Mindenesetre ő – nomen est omen – tudatosan törekszik arra, hogy képei egyéni szín- és formavilágát, ha úgy tetszik, a dekoratív hatást mindenkor a mondanivalónak rendelje alá. (A Kozma férfinév a görög Kozmasz névnek a latin Cosma formájából ered, aminek a jelentése: ékes, díszített.) Itt és most felelősségteljesen és most felelősségteljesen és lelkiismeretesen tehát mindössze annak eldöntésére szorítkozhatok, hogy vajon valóban művészetgyanús alkotásokkal állunk-e szemben mi, kor hatalmának többé-kevésbé alávetett bennfentes vagy gyanútlan műélvezők? (Ha valaki netán lekezelőnek vélné a “művészetgyanús” megjelölést, annak határozottan ki merem jelenteni, hogy Kozma képei a világ bármely kortárs művészeti múzeumában akár fő helyre is kerülhetnének. Azt ti., “hogy oda kitől mi kerülhet, már régóta teljesen művészeten kívüli szempontok döntik el). Nos, a mind a mennyiséget, mind a minőséget tekintve elismerést kivívó életmű egyes példányai egyfajta különös és minden bizonnyal értelmes, okszerű lényeget, képileg élvezhető látványt tárnak föl előttünk a szintén a kor hatalmának kiszolgáltatott művész szándéka szerint. Olyan anyag ti. nem létezik, amely így vagy úgy ne működne: az anyag a valóságban mindig valamilyen tevékenység alanya, a kitüntetett, véglegessé vált, ilyen-olyan festészeti eljárással előállított forma pedig csupán egy mozzanata-lenyomata a végtelenül sokszínű (az alkotó által megélt: látott-tudott) való világnak.

A művek létrejöttek, Isten tehát eleve tud róluk, a többi pedig nem igazán fontos. A régészeti tapasztalatok ui. arra intenek, hogy jelen pillanatban (kiváltképp az emberhez méltó létnek nem kifejezetten kedvező Halak-korszak apokaliptikus végkifejletekor) ne nagyon akarjuk eldönteni, hogy mely művek által gyógyul, megy előbbre vagy hátrább az emberiség, s hogy minek mikor és milyen sorsa-jövője-jelentősége lesz. Ezért a művész sem tehet mást, minthogy megkísérli kifürkészni az emberi lét szépségeit-betegségeit, a lélek rezdüléseit, a bennünket kívülről-belülről éltető univerzum működését, majd azt valamiképp formába öntve megküzd az anyaggal, ahogy éppen lehet s tud, mert bízva bízik megszerzett-megszenvedett képességeiben és népében-hazájában, amiért végsősoron a “harang szól”. (Ne feledjük: etóliai Kozma a hit jeles bajnoka és a gyógyítás szentje, aki a magyar Szent Koronán is szerepel!)

Menyhárt László
művészeti író

* * *

Tradition-keeping modernity 

People on the snow-covered-mountains

“I condemn the long wild controvers of tradition and ingeniousity,
The Squabble of Adventure and Order”
Guillaume Apollinaire

With his complex and high professional-ethical creative career Istvan Kozma partly belongs to the colony of artists in Nagybánya” partly to the folk art of Máramaros, Transylvania. After finishing the academy of fine arts in Kolozsvár, he lived and worked in Nagybánya from 1963 to 1990 and during this time he organized a cooperative of arts and crafts where he was a designer.

In the years of 60’s and 70’s he was the master of folk arts and crafts, but today he creates paintings.

lf someone does research on the economic-ecological and communal world of folk arts, its eternal lessons have influence on the artist’s autonom painting activity as well being it a plein air or atelier work.

It’s a kind of guidance in the labyrinth of tradition and modernity, order, and adventure. lstvan Kozma — nomen est omen — endeavours to subordinate the colors and forms or the decorative impression to the message of the paintings.

(The name Kozma comes from the greek Kozmasz, that means: ornamented, decorated.) Both the quantity and the quality of Istvan Kozma’s paintings are laudable and they show a special and enjoyable scenery.

The artists can not do anything but trying to find the beautiness and illness of life, the vibration of soul, the organization of the universe and shaping all these things into a form, struggling with materials and he trusts in his own talent and in his nation and people “for whom the bell tolls’.

Laszlo Menyhart

* * *

Traditionsbewahrende Modernität

(Menschen auf der Alp)

“Ich verurteile diesen langen blindwütigen Streit von Tradition und Erfindung
das Gezänk von Abenteuer und Ordnung”
Guillaume Apollinaire

Dieses, vielseitige und hohe fachlich-ethische Qualität verkörpernde Programm der Kunstschaffenden, mit dem István Kozma nun schon seit vier Jahrzehnten stark im nationalen und internationalen Kunstleben vertreten ist, kann von der Form / vom Inhalt her der typischen Karpatenbecken-Richtung der sog. Künstlerkolonie von Baia Mare (Rumänien. Deutsch: Neustadt, Ungarisch Nagybánya), andererseits der Volkskunsttradition von Siebenbürgen, genauer gesagt der des Burgkomitates Maramure (Rumänien, Deutsch: Alarantresch, Ungarisch Máramaros) zugeordnet werden. Nach dem Absolvieren der Akademie für Bildende Kunst in Cluj-Napoca, (Rumänien, Deutsch: Klausenburg, Ungarisch Kolozsvár) hat er im Zeitraum 1963-1990 in Baia Mare gelebt und schöpferisch gewirkt und in der Zwischenzeit hat er eine Volkskunst-Genossenschaft organisiert, deren Planer er war. In den 60er, 70er Jahren hat er seine Visitenkarte eher im volkstümlichen Kunstgewerbe hinterlassen, das Gegenstände schafft. Seitdem aber zeichnet er sich in erster Linie durch das Malen von Tafelbildern aus. Wenn jemand seine Formsprache und seine Botschaft, die das ökonomisch-ökologische Bild der Volkskunst beschreibt und zugleich das der Gemeinschaft ist, tiefgreifend erforscht und studiert hat sowie auch selbst das demiurgische Handwerk betrieb, dann zeigen sich seine universelle Lehren dauerhaft auch in seiner autonomischen Malereitätigkeit, ganz gleich ob diese Pleinair- oder Atelier-Charakter haben. Das ist eine Art Kreditdeckung für Tradition und Modernität, auf der Suche des künstlerischen Wegs zwischen Ordnung und Abenteuer, besonders seitdem die Tafelmalerei im Kunsthandel zur Kunstgattung Numero 1 geworden ist. Ein Maler, der seine Berufung ernsthaft betreibt, muss sich nämlich im schöpferischen Prozess immer mit dem Fragenkomplex: ,Was, wie und was letzen Endes?” auseinandersetzen. Laut dem Leitsatz von Lajos Fülep, einem der bedeutendsten ungarischen Kulturhistoriker und Philosophen des XX. Jahrhunderts, kann ein bedeutendes Kunstwerk nur aus einer individuellen und universellen Verbindung entstehen: “…die Kunst ist in ihrer Theorie und Geschichte die “Weltanschauung”, wie jede “inhaltliche Materie”. kann sie nur in solchem Maße vorkommen, wie sie “zur Form”, also Kunst geworden ist. Der Kunstinhalt ist eben die Form”, das heißt, was künstlerisch darin entstanden ist (in dieser Form existiert – nicht nur; das viel erwähnte und umso weniger verstandene “wie?”, sondern auch das genauso oft erwähnte und unverstandene “was?”). Ich verharre nicht auf dem alten falschen Prinzip “L’art pour l’art”, mir sind in der Kunst Glaube, Metaphysik, Ethik usw. bekannt und ich stehe zu diesen, aber ich habe mit dem, was aus diesen nicht völlig nur Kunst geworden ist, nichts zu tun, wenn ich von Kunst rede (und nicht von allgemeiner Kulturgeschichte). Wer auf der einen Seite die “Form”, auf der anderen Seite den “Inhalt”, auf der einen das “Artistikum”, auf der anderen die “Weltanschauung” sieht, der sieht nirgends die Kunst. Das ist das unbestreitbare Privileg der Dilettanten. Die Autonomie der Kunst bedeutet nicht, dass sich darin “nur Kunst” (ein leeres Artistikum) befindet, sondern dass alles, was darin enthalten ist (Glaube, Metaphysik. Ethik usw.) sich in Kunst umwandeln muss und diese Kunst muss in ihrer Sprache sprechen, die durch nichts anderes ersetzt werden kann.” Der Bedarf nach solch organischer bildhafter Sprache (Malerei) — die von der Mehrheit der organischen Gemeinschaft verstanden wird, also auf keiner Einigung beruht — stellt den zeitgenössischen Schöpfer fast vor eine übermenschliche Aufgabe, da die schmerzhaft erlebte Erfahrung der vergangenen Jahrhunderte, dass “jedes Ganze zerbrochen ist” (Endre Ady) und die Profikunst sich zu einer schönen neuen Welt der verstummten Zeichen, der Privatmythologien, -Gesten usw. “entwickelt” hat. Obwohl man im Fall eines eingeweihten Künstlers gerade annehmen müsste, dass — indem Attila József zitiert wird — die Inspiration “an die Stelle des nichtwahrnehmbaren Weltganzen das wahrnehmbare Kunstganze bildet. Außer bei einem Kunstwerk nehmen wir Ganzes niemals wahr. Die Inspiration ist also die qualifizierende Kraft des Geistes. die die Materie endlich macht. Demnach ist das Werk unmittelbare Universalität oder wenn man sich vor Augen hält, dass es in seinem Inneren unerschöpflich ist, kann man es auch als begrenzte Unendlichkeit bezeichnen.”

Wegen alldem kann man die Werke des Kunstschaffenden (im vorliegenden Fall von Kozma) und seine immer wieder zurückkehrenden Themen auch nicht als gefällig oder bravurös, als l’art pour l’art Formversuch usw. einstufen, denn die kosmische Ordnung selbst kann man auch nicht als schön, ethisch oder hässlich bezeichnen, im Gegenteil, sehr konsequent kann man auch nicht sagen, dass es gute oder schlechte Werke sind. Auf jeden Fall strebt er— nomen est omen — an, dass er die individuelle Farb- und Formwelt seiner Bilder, wenn man so will, die dekorative Wirkung, immer der Botschaft unterordnet. (Der männliche Name Kozma entstammt aus der lateinischen Form Cosma des griechischen Namens Kosmas/Cosmas, dessen Bedeutung lautet: schmuckvoll, verziert.) Hier und jetzt kann ich mich verantwortungsvoll und gewissenhaft nur auf darauf beschränken zu entscheiden, ob wir — die eingeweihten oder unbedarften Kunstgenießer, die mehr oder weniger der Macht der Epoche unterstehen – wahrhaftig kunstverdächtigen Werken gegenüberstehen. (Wenn jemand vielleicht meint, die Kennzeichnung “kunstverdächtig” sei herablassend, dem traue ich mir zu vermelden, dass die Bilder von Kozma in jedem Museum für moderne Meister der Welt, sogar an einen zentralen Platz gelangen könnten. Denn von wem, was an diesen gelangen kann, wird schon seit langem von Aspekten entschieden, die außerhalb der Kunst liegen.) Nun ja, einzelne Exemplare seines Lebenswerkes, das sich sowohl im Hinblick auf die Menge als auch auf die Qualität Anerkennung erkämpft, enthüllen eine Art des Wesentlichen, das besonderen und mit aller Gewissheit sinnvoll und rationell ist, es erschließt sich uns ein bildlich zu genießender Anblick, laut der Absicht des Künstlers, der ebenfalls der Macht der Epoche ausgeliefert ist. Es existiert nämlich keine Materie. die nicht so oder so funktionieren würde: Die Materie ist in Wirklichkeit immer das Subjekt irgendeiner Tätigkeit — die hervorragende, endgültig gewordene Form, die mit dem einen oder anderen Malereiverfahren erzeugt worden ist, aber sie ist nur ein Momentabdruck von der unendlich vielfältigen realen Welt (die vom Schöpfer erlebt, gesehen / erkannt wurde).

Die Werke sind entstanden, Gott weiß also von vornherein von innen, mehr aber ist nicht wirklich wichtig. Archäologische Erfahrungen ermahnen nämlich dazu (besonders zum Zeitpunkt des apokalyptischen Endes der Fische-Epoche. die besonders vor eine menschenwürdige Existenz nicht ausdrücklich günstig war), im derzeitigen Moment nicht sehr entscheiden zu wollen, durch welche Werke die Menschheit geheilt wird, mit welchen sie voran kommt oder einen Rückschritt macht und was, wann und welche Bedeutung für ihr Schicksal / ihre Zukunft haben wird. Deshalb kann der Künstler auch nichts anderes tun, als die Schönheiten / Krankheiten der menschlichen Existenz, die Schwingungen der Seele, die Funktion des Universums, das uns innerlich und äußerlich leben lässt zu erforschen und er kämpft dann mit der Materie, indem er diese auf irgendeine Weise in Form bringt, so wie es gerade möglich ist und er es kann, weil er hoffend auf seine Fähigkeiten vertraut, die er erworben / erlitten hat, so wie er auf sein Volk und seine Heimat vertraut, für das / die letztendlich die “Glocke schlägt”. (Man sollte nicht vergessen: Cosmas aus Ätolien war ein namhafter Meister des Glaubens und der Heilige für Heilung, der auch auf der ungarischen Heiligen Krone abgebildet ist!)

László Menyhárt
Kunstschriftsteller

* * *

Modernité respectueuse des traditions

(Hommes de la montagne)

“Je juge cette longue querelle de la tradition et de l’invention
De l’Ordre de l’Aventure”
Guillaume Apollinaire

Le programme créatif représentant une haute qualité polyvalente professionnelle et éthique avec lequel István Kozma est fortement présent dans la vie artistique nationale et internationale depuis quatre décennies, peut étre lié, compte tenu de la forme et du contenu, au courant typique du Bassin des Carpates de la colonie d’artistes de Baia Mare, d’une part, et à la tradition d’art populaire de Transylvanie, plus précisément, á celle de Maramures, d’autre part. (Aprés avoir terminé ses études it l’Académie des Beaux-arts de Cluj-Napoca, entre 1963 et 1990, it a vécu et travaillé à Baia Mare en organisant une coopérative d’arts décoratifs dont il était concepteur.) Dans les années 60 et 70, il a fait sa marque dans l’art décoratif populaire en créant des objets, depuis, il se distingue tout d’abord dans la peinture de tableaux. Si quelqu’un recherchait et étudiait déjà de maniére approfondie le langage stylistique et la philosophie économiques, écologiques et en même temps collectifs de l’art populaire ou exerçait, lui-même, le métier de Démiurge, ses leçons universelles se présentent en permanence dans son activité de peinture autonome, qu’il s’agisse de plein air ou de type studio. C’est une sorte de garantie de prêt dans cette recherche permanente du chemin artistique de la tradition et de la modernité, de l’ordre et de I’aventure, en particulier depuis le moment oú la peinture de tableaux est devenue le premier genre du commerce de l’art. Puisque l’artiste qui exerce son métier sérieusement doit toujours faire face au groupe de questions «quoi, comment et dans quel but?», dans le processus de création. Selon le théorème fondamental de Lajos Fülep, l’un des philosophes-historiens d’art nationaux les plus notables du 20éme siécle, une ceuvre d’art importante ne peut naître que de la liaison de l’unique et de l’universel : « … dans la théorie et dans l’histoire de l’art, la « vision du monde », comme toute « matiére de contenu » ne peut se produire que dans la mesure oú elle est devenue « forme », soit art. Le contenu de l’art est juste la « forme », soit ce qui en est devenu art (dans cette forme on peut trouver non seulement le « comment » souvent discuté et mal compris, mais également le « quoi » aussi bien discuté et non compris.) Je ne crois pas an faux principe ancien de « l’art pour l’art », dans l’art je sais et j’accepte la religion, la métaphysique, l’éthique, etc., mais je n’ai rien á voir dans celui qui n’en est devenu complètement art, quand je parle de l’art (et non de I’histoire de la culture générale). Celui qui voit la « forme » d ‘un côté et le « contenu » de l’autre côté ou la « nature côté et le « contenu » de l’autre côté ou la « nature artistique » d’un côté et la « vision du monde » de l’autre côté, il ne voit l’art nulle part. Il s’agit du privilége indéniable des dilettantes. L’autonomie de l’art ne signifie pas que celui-ci comporte le « seul art » (une nature artistique vide) mais que tout ce qu’il comporte (religion, métaphysique, étique, etc.) doit devenir art et parler la langue de l’art qui ne pent être remplacée par rien. » L’exigence relative it un tel langage organique figuratif (écriture pictographique) — compris par la majorité de la collectivité organique, c’est-á-dire, non consensuel — représente une táche presque surhumaine pour les artistes contemporains parce que l’expérience douloureuse des siécles passés montre que « tout entier est cassé »(Endre Ady) et que l’art professionnel s’est « développé » en un nouveau monde idéalisé des signaux silencieux, des mythologies et des gestes privées, etc. Pourtant, dans le cas d’un artiste expert, il faudrait supposer juste que — selon les paroles d’Attila József — « au lieu d’un monde entier impossible á contempler, it crée une oeuvre compléte qui puisse étre contemplée ». En dehors de l’aeuvre artistique, on ne contemple jamais la totalité. L’inspiration est donc la force qualitative de l ‘esprit qui rend la matiére définitive. L ‘aeuvre est donc l ‘université directe, ou compte tenu du fait qu’elle a un intérieur inépuisable, on peut aussi la définir comme infinité limitée. »

Par conséquent, les oeuvres et les thèmes récurrents du créateur (qui est dans ce cas Kozma) ne peuvent pas étre considérés, par exemple, comme plaisants, de bravoure ou expériences de forme de l’art pour l’art, etc., puisque l’ordre cosmique, lui-même, ne peut pas être considéré comme beau, éthique ou laid, de même, pour être trés consequent, on ne peut pas parler de bonnes ou mauvaises oeuvres. Dans tous les cas, lui — nomen est omen — it cherche consciemment à subordonner toujours le monde unique des couleurs et des formes de ses tableaux, soft l’effet décoratif, au contenu de ceux-ci. (Le nom masculin Kozma est issu de Cosma, forme latine du nom grec Kozmasz qui signifie : ornementé, décore.) Je ne me limite donc, ici et maintenant, de façon responsable et en tout conscience qu’à decider si vraiment nous nous trouvons face à des oeuvres susceptibles d’êtres artistiques, nous, amateurs d’art bien renseignés ou confiants, plus ou moins soumis au pouvoir de l’époque. (Si quelqu’un jugeait la notion « susceptibles d’étres artistiques » dédaigneuse, j’ose fermement dire que les tableaux de Kozma pourraient être places sur le lieu principal de n’importe quel musee d’art contemporain du monde. Puisque la question de savoir quelles oeuvres de quels artistes peuvent y être placées est décidée depuis longtemps salon des critêres absolument externes de dart.) Eh bien, certains exemplaires de l’oeuvre digne de reconnaissance tant au point de vue de la quantité qu’au point de vu de la qualité, nous découvrent une sorte d’essence étrange, probablement intelligente et rationnelle, un spectacle visuellement agreable, salon l’intention de l’artiste assujetti agalement au pouvoir de l’époque. A savoir, it n’y a aucune matiére qui ne fonctionne pas, d’une manière ou d’une autre : dans la réalité, la matiére est toujours le sujet d’une activité, cependant, la forme « à l’honneur », devenue definitive, créée par un certain processus de peinture n’est qu’un element, un empreinte du monde reel infiniment divers (vécu, vu et connu par le créateur).

Les oeuvres ont été créées, Dieu en est témoin, et le reste n’est pas vraiment important. Puisque les experiences archéologiques nous exhortent à ne pas vouloir decider actuellement (en particulier au moment du dénouement apocalyptique de l’époque des Poissons qui n’est pas vraiment favorable pour l’existence convenable à l’homme) quelles sont les oeuvres gráce auxquelles l’humanité se rétablit, va de l’avant ou recule, et ce que `qui et quoi’ adviendra et quand, dans l’avenir et en importance. Par conséquent, l’artiste ne peut rien faire d’autre que d’essayer de comprendre les beautés et les maladies de l’existence humaine, les vibrations de l’áme, le fonctionnement de l’univers qui nous font vivre á l’extérieur et à l’intérieur ensuite, en mettant en forme tout cela, il combat avec la matiére, comme il est possible et comme il peut, parce qu’il fait confiance à ces aptitudes acquises et subies ainsi qu’à son peuple et à son pays, « pour qui sonne le glas » finalement. (N’oublions pas : Cosme d’Etolie est le champion éminent de la foi et le saint de la guérison qui figure également sur la Sainte Couronne hongroise!)

László Menyhárt
Ecrivain d’art

* * *

Modernismo que guarda la tradición 

(Gente en los campos nevados)

“Yo juzgo la larga y brava discusión de la tradición y la invención — el escándalo de la Aventura y la Orden.”
Guillaume Apollinaire

István Kozma en grado considerable participa en la vida artística nacional e internacional desde hace ya cuatro décadas con su programa vasto de creación que representa una calidad profesional alta y un nivel moral elevado. Desde los aspectos de la forma y del contenido este programa se relaciona por un lado, con la tendencia muy caracterizante la Cuenca de los Cárpatos originaria de la Ilamada Escuela de Artes de la ciudad de Nagybánya y por otro lado, se enlaza con la tradición del arte popular de Transilvania, más cerca de la región de Máramaros. Después de terminar la Academia de Bellas Artes de la ciudad de Kolozsvár desde 1963 hasta 1990 István Kozma vivió y siguió su actividad artística en la ciudad de Nagybánya, y a la vez él trabajó como diseñador en una cooperativa de artes aplicadas fundada por él mismo. En los años 60 y 70 el artista en cuestión representó un papel importante ante todo en el terreno de la producción de obras del arte popular decorativo. Después él se hizo conocido sobre todo mediante su pintura de cuadros y telas. En caso de tal artista quien profundamente investigaba y estudiaba la lengua común de la forma y el significado del arte popular, o sea la lengua económica y ecológica que crea obras y a la vez tiene un carácter colectivo, además el artista mismo se ocupaba de la labor de creacíón Ilamada de maestro “Demiurgos”, resulta que la enseñanza general de todo arriba mencionado siempre se refleja en la actividad autónoma del artista tanto en su pintura “plein air”, o sea al aire libre, como en los cuadros hechos en “el estudio” también. Todo eso se considera alguna garantía en la búsqueda eterna de las vías del arte alrededor de la tradición y el modernisme, es decir cerca de la orden y la aventura, sobre todo desde aquellos tiempos cuando la pintura de cuadros se hizo el género de primera clase en el comercio de obras artísticas. Durante el proceso de creación un artista que sigue su profesión en serio, en particular cada momento tiene que luchar con las siguientes preguntas: “qué, cómo y para qué?”. Según la tesis principal de uno de los mayores historizadores húngaros del arte del siglo XX Lajos Fülep, filósofo – obra o composición notable del arte puede nacer sólo de la unión de lo individual y lo universal: <<…en la teoría e historia del arte “la visión del mundo” como cada “material del contenido” tiene derecho de fiqurar sólo en dependencia de la medida en que dicha visión del mundo se convirtió en “forma”, o sea en arte. En particular forma” significa la esencia del arte, con otra palabra significa lo todo que se convirtió en arte dentro de la forma dada (hablando de la forma surge la pregunta que a menudo se da “cómo” hasta la pregunta constante “qué”). Yo no voto por la falsa teoría de la tendencia antigua “l’art pour art”, es decir “el arte por el arte”, yo conozco y reconozco en el arte la religión, la metafísica, la ética y lo demás, en combja no me interesa aquella parte que no se convirtió en arte en absoluto, hablando del arte y no de la historia general de la cultura. En caso de uno que en un lado ve “la forma”, y en el otro ve “el contenido”, con otra palabra en un lado ve “la esencia artística”, y en el otro “la visión del mundo” resulta que el hombre en cuestión no ve por ningúna parte el arte mismo. Todo esto es el privilegio indiscutible de los dilettantes que no entienden del arte. Autonomía del arte no significa que en él se encuentre “solamente el arte”, o sea alguna esencia artística apurada, sino significa que en el arte lo todo (la religión, la metafisica, la ética etc.) debe convertirse en arte, y todo debe habfar por tol lengua del arte que no se puede reemplazar por nada.»

Existe un habfa orgánica mediante los cuadros y mediante la creación de obras, y parece que dicha habfa es comprendida por la mayoría de la colectividad orgánica y cuando el entendimiento del habfa nace no en base a un cierto acuerdo. Por causa de la exigencia por dicha habfa el artista contemporáneo se confronta con una tarea casi sobrehumana, ya que la experiencia dolorosa de los siglos pasados dice que “la Entero todo está roto” (Endre Ady, poeta húngaro) y el arte profesional “se ha desarrollado” de tal modo que el arte “se ha transformado” en un nuevo mundo hermoso de servas mudas, mitologías y gestos privados y los demás. Aunque en el caso de un artista dedicado nosotros tenemos que suponer exactamente lo siguiente con las palabras del poeta húngaro, Attila József: la inspiración “crea el arte entero que es posible contemplar en vez del mundo entero que imposible contemplar. Fuera de la obra artistica nunca contemplamos lo entero como tol. La inspiración significa la fuerza cualitativa del espíritu, y la fuerza dada convierte el material en finito. En base a esto la obra artística se considera una cosa indirectamente universal o teniendo en cuenta que dicha obra por dentro parece inagotable se puede decir que la obra parece infinita, a la vez limitada.”

Partiendo de todo eso nosotros tampoco tenemos el derecho a considerar las obras y los temas recurrentes del maestro, en el caso dado del artista István Kozma atractivos, bravos o sencillamente como pruebas de tipo “el arte por el arte” con la forma etc., pues nosotros tampoco podemos considerar el orden cósmico mismo hermoso, ético o feo, más aún hablando muy consecuentemente tampoco podemos decir que las obras en cuestión son buenas o malas. En todo caso, con arreglo a la frase latina “nomen est omen”, es decir “el nombre obliga” István Kozma a sabiendas trata de subordinar al contenido el mundo propio individual de colores y formas de sus pinturas, incluso subordina la influencia decorativa también. El nombre masculino “Kozma” viene de la forma latina “Cosma” originaria del nombre griego “Kozmasz”, y significa “adornado, decorado”. Esta vez con responsabilidad y conciencia yo puedo limitarse sólo a decidir la cuestión siguiente: si dichas obras artísticas pueden ser realmente sospechosas del arte? Esta cuestión surge para nosotros, profesionales del arte y hombres ingenuos que contemplan con placer el arte cuando en ambos casos nosotros estamos subordinados más o menos al poder de nuestra época. Si alguien considerara depreciante la denotación “obras sospechosas del arte” en este caso yo me atrevería declarar a ese hombre que los cuadros del maestro Kozma podrían hallarse hasta en los lugares principales en cualquier museo de artes modernas por el mundo entero. Conviene a saber que el círculo de las obras y los artistas que pueden figurar en esos museos se determina hace tiempo ya por aspectos fuera del arte. Pues bien, en esta obra de su vida que conquistó para sí el reconocimiento no sólo por el volúmen sino por la calidad también, algunas obras descubren cierta extraña y probablemente acertada esencia que tiene su razón, o sea dichas obras ofrecen una atracción que nos da complaciencia através de los cuadros según la idea del artista también subordenado al poder de su época. Se debe saber que no existe tal materia que no funcione de alguna manera: en la realidad la materia aparece siempre como un objeto subordinado a alguna actividad, asimismo la forma distinguida y convertida en finita y la cual ha creado por algún método de pintura, pues la forma dada resulta sólo un momento y una estampa de! mundo real extremadamente multicolor que ha sido explorado, contemplado y conocido por el artista.

Las obras nacieron, es decir Díos sabe sobre ellas absolutamente, y las otras cosas no son muy importantes, ya que las experiencias arceológicas nos advierten que este momento, particularmente en el final de carácter apocalíptico de la era de los Peces que poco favorece a la vida digna al ser humano no se debe tratar de decidir la cuestión: mediante qué obras se cura, se adelanta y va atrás la humanidad. Tampoco es necesario determinar qué vida e importancia tendrán las obras dadas. Por eso para el artista no hay otra elección que aspirar a observar e investigar las bellezas y enfermedades de la existencia humana, los cambios finos del alma, la actividad del Cosmos que nos rellena de vida por fuera y por dentro. Después el artista encerrando toda su experiencia en la forma sigue luchando con el material de la manera posible para él y según su capacidad porque el maestro confiando confía en su disposición adquirida por sufrimientos, asimismo él confía en su pueblo y en su patria, al fin y al cabo él confía en lo todo por lo que “suenan las campanas”. Además de eso no se puede olvidarse de lo siguiente: Kozma de Etolia se considera como el campeón excelente de la fié y el Santo de !a curación cuya figura se halla hasta en la Corona Santa de los húngaros!

László Menyhárt
escritor del arte