1

Csiki Albert

Beszélgetés Kozma Istvánnal

A népművészet – iparművészet kapcsolatáról

Sorrendben a mostani a tizenharmadik egyéni kiállítása a fiatal képzőművésznek. Az eddigieken festményeket, ötvös- és textil munkákat mutatott be. A jelenlegin pedig domborított fémlemez kompozíciókkal iparművészeti alkotásokkal jelentkezett. Hogy melyik a művész igazi profilja? Nehéz a kategorikus válaszadás, hiszen mindenik területén otthonosan mozog. A sokoldalúság mellett művészetének szembeötlő vonása a népművészeti elemekkel való fordulás azon felhasználása, értékesítése.

– Alkotásaiban eredeti egyéni módon fogalmazza újra a máramarosi, avasi, kalotaszegi, torockói népművészet világából ihletett élményeket. Honnan ez a kapcsolat. amely Kozma István művészetének külön színt ad’?

– Kezdem a válaszadást azzal, hogy napjainkban kevés az a képzőművész, aki valamilyen módon ne fordulna a népművészethez, mint ihletforráshoz. Én is ezek közé tartozom, mert nagyon szeretem a népművészetet. Tudatosan foglalkozom vele de nem a népművészeti elemek pontos lemásolása érdekel, hanem a stílus tisztasága, szerkezeti felépítése, és ennek lényege, őszinte humanitása, robosztus formavilága. A munkaköröm is olyan jellegű, hogy alkalmat ad a népművészekkel való kapcsolatra. Ezeket az embereket szőnyegszövés, fafaragás közben figyelhettem meg, s miért tagadnám sok hasznos dolgot tanulok tőlük. A szerzett tapasztalatokat aztán a saját munkámban elsősorban a fémdomborításban hasznosítom. Az iparművészetben legjobban a fémet szeretem, annak ellenére, hogy textilszakot végeztem. Ilyen irányban csak a tervezésre szorítkozom, a kivitelezést a népi mesterekre bízom. Az én fémművészetem főleg díszítő jellegű munkák létrehozására korlátozódik és kevésbé van gyakorlati célja. Monumentális munkák ezek, kapcsolódnak a régi iparművészethez, de mindig arra törekszem, hogy egyéni stílust „ízt” kölcsönözzek nekik. Elég nehéz ezt elérni, mert az iparművészet öröksége rendkívül gazdag, s nem könnyű feladat újat alkotni. Mint minden művészetben úgy a fémművészetben született alkotások is csak akkor maradandók, ha mondanivalót közvetítetnek.

– Önnek mi a kedvenc tematikája?

– Elsősorban az ember tükrözi a humánus ember cselekedeteit. Ha önkényes csoportosítást kellene végeznem, akkor azt mondanám, ez a problematika három fő kategóriában merül ki: a balladisztikus mondavilág (például: miorita, A Kőműves Kelemen stb.) művészeti ábrázolása; portrékészítés (Ilollósy, Arany, Petőfi, Ady stb.). A XX. század nagy problémája az űrrepülés. Mind ezek nagyon hálás témák, de merem állítani, ezelőtt tíz évvel nem tudtam volna kifejezni a fémdomborítás sajátos eszközével.

– Az utóbbi időben egyre többen aggódnak a népművészet sorsáért, s akik megnyomják a féltés vészcsengőjét, hivatkoznak a civilizáció által hordozott veszélyekre. Pontosabban arra, hogy a modern életforma hátrányosan nyomja rá bélyegét még a tradíciókhoz a legcsökönyösebben ragaszkodó falvakra és lakóira is. A képzőművészet hogyan látja a népművészet jövőjét?

– Bizonyos fokig derűlátóan, a népművészet élni fog mivel a modern kor embere ebben keres és talál megnyugvást. Általában a művészetben vetett hit, a művészet szeretete az a garancia, amely a népművészeti alkotások létjogosultságát mentesíti a kérdőjelektől, szerintem azonban a jövő népművészete már inkább iparművészeti jellegű lesz.

Felvetődik akkor a kérdés, kik fogják például Stan Petrád, Borodi Gheorghe és más mesterek munkáját tovább folytatni, hiszen alkotásaik muzeális megőrzése még nem jelenti a mentést. A népművészet elsősorban azáltal él, hogy vannak akik műveljék.

Szerencsére még sok olyan névtelen népi alkotó él akik éppen munkájuk révén többet tesznek a népművészetért, mint sok aggódó. A népművészet és az iparművészet egybe fog fonódni a jövőben, s e folyamatból az előbbi veszít, az utóbbi pedig nyer.

A veszély azonban nemcsak a sokat hangoztatott civilizációban rejlik, hanem abban is, hogy a népi alkotások leple alatt giccsek kerülnek a népművészeti boltokba.

A nagyüzemi termelés, a felvásárlás sohasem tett jót a népművészetnek, a nagyobb baj az, hogy a sorozatgyártásba nem hozzáértő emberek termékei is bekerülnek, s ez szüli a giccset. Mindent egybevetve, én optimista vagyok a népművészet sorsát illetően.

Bízom a művészet szerető emberek, és a művészek sorainak gyarapodásában még akkor is, ha a technika fejlődése már nem ad olyan tág lehetőséget a művészi ábrázolásra, mint az eddigi életmód adott. De nagyobb teret fog kapni az ember és a természet viszonyának tükrözése. Ez irányban pedig a népművészet gyökerei kiszámíthatatlanok. Másrészt – és ezt a legnagyobbak Bráncusi – Cezanne stb. is hangsúlyozták – a művészetben mindig lesz egy reneszánsz, egy magasabb fokú visszatérés a realizmushoz, amely a művészet és emberek kapcsolatát mindannyiszor meghittebbé, szorosabbá teszi.

Lejegyezte: Csíki Albert